|
Tudjuk pedig, hogy azoknak, |
| AKIK ISTENT SZERETIK, | |
| minden javukra van. Róma 8:28 |
A kisfiú meg az üres virágcserép
Élt egyszer egy dolgos ember, aki maga nevelte három fiát. Az apa kora reggeltől késő estig dolgozott, nem ismerte a fáradtságot. A fiai szép szál, markos legények voltak, de dolgozni nem szerettek. Míg az apjuk a kertet művelte vagy fát vágott, ők csak az árnyékban heverésztek.
- Miért nem dolgoztok ti soha? Miért nem segítetek apátoknak? - kérdezgették a szomszédok.
- Minek dolgoznánk? - felelték a legények.
- Apánk egyedül is győzi a munkát. Így éltek hosszú esztendőkön át. A fiúk megemberesedtek, az apjuk pedig megöregedett, elgyöngült, és már nem bírta úgy a munkát, mint azelőtt. A kert elvadult, gyom verte föl a szántóföldet. Látták ezt a fiúk is, mégsem fűlt a foguk a munkához.
- Miért ültök tétlenül, fiaim? - kérdezte szomorúan az apjuk.
- Amíg fiatal voltam, dolgoztam én. Most rajtatok a sor. De a fiúk nem hallgattak rá. Az apjuk meg úgy nekibúsult, hogy bánatában ágynak esett. A család most megismerte az ínséget. A kertet meg úgy felverte a gaz, hogy még a ház is alig látszott ki belőle. Egy nap az öregember magához hívatta a fiait:
- Gyermekeim, ütött a halálom órája. Mi lesz most veletek? Dolgozni nem szerettek, de nem is értetek hozzá. Elszorult a legények szíve. Sírva fakadtak.
- Apánk, adj valami jó tanácsot búcsúzóul! - kérte a legidősebb.
- Jól van, elárulok egy titkot. Tudjátok, hogy egész életemben dolgoztam, sikerült egy kis vagyonkát félretennem. Egy fazék aranyat gyűjtöttem össze, amit elástam a kertben, csak már nem emlékszem, hova. Keressétek meg, és abból gondtalanul élhettek. Az apa elbúcsúzott a fiaitól, és lehunyta a szemét. A fiúk tisztességgel eltemették és megsiratták. Aztán így szólt a legidősebb testvér:
- Ideje, hogy munkához lássunk! Gyertek, ragadjunk ásót, és keressük meg azt a fazék aranyat, amit apánk tett félre számunkra! Fogták a legények az ásót és munkához láttak: kis gödröcskéket ástak. Ástak, ástak, de fazekat nem találtak. Akkor azt mondta a középső:
- Ha így ásunk, sosem akadunk rá az aranyra. Ássuk fel köröskörül a házat! Úgy is tettek. Felásták az egész földet a ház körül, de a fazék csak nem került elő.
- Ássuk föl még egyszer, de most mélyebben - javasolta a legkisebb fiú.
- Apánk biztosan jó mélyre rejtette a kincset. A fiúk nem vesztegették az időt, újra munkához láttak. Nagyon szerettek volna ráakadni az apai örökségre. Ahogy dolgoztak, a legnagyobb testvér ásója egyszer csak megakadt valamiben. Nagyot dobbant a szíve: azt hitte megtalálta az aranyat. A többiek is odaszaladtak segíteni. Vesződtek, bajlódtak, de bizony nem a fazekat találták meg, csak egy nagy követ ástak ki a földből. Tanakodni kezdtek, hogy mit csináljanak vele.
- Csak nem hagyjuk itt! - mondta a középső. - Vigyük el a szakadékhoz! Úgy is tettek. Bedobták a követ a szakadékba, aztán folytatták az ásást. Egész nap dolgoztak, még az éhségről és a fáradságról is megfeledkeztek. Felásták az egész földet, úgyhogy puha és porhanyós lett a talaj. De az aranyat nem találták.
- No, ha már felástuk, csak nem hagyjuk parlagon! - mondta a legidősebb testvér.
- Ültessük be szőlővel! Tetszett a testvéreknek az ötlet. Venyigéket ültettek, gondozták, ápolták a kis szőlővesszőket. Nem sok idő telt bele - pompás szőlős lett az elvadult kert helyén. Dús fürtök csüngtek a tőkéken. Amikor eljött az ideje, leszüretelték a gazdag termést, és a felesleget eladták a piacon. Szép összeget kaptak érte. Amikor hazaértek, azt mondta a legidősebb testvér:
- Nem ástuk fel hiába a kertünket: megtaláltuk benne az aranyat, amelyből apánk beszélt a halálos ágyán!
(Moldvai népmese)
Volt egyszer egy jómódú ember, annak meg egy lusta fia. Az apa reggeltől estig dolgozott, a fiú meg naphosszat csak lustálkodott. Nem is tudta, mi az a munka. Azt ette, itta, amit készen tettek eléje, olyan ruhákban járt, amit más keze készített. Ráadásul az apja pénzét is számolatlanul költötte. Megelégelte ezt az apa, és elhatározta, hogy munkára szoktatja a fiát. Elvitte a szomszéd faluba, és béresnek adta egy esztendőre egy aranypénzért. Nem tetszett a fiúnak a béreskedés, de nem mert az apjának ellenszegülni. A gazdája azonban megtudta, hogy jómódú családból való, és így okoskodott: "Miért dolgoztassam ezt a legényt úgy, mint a többi béresemet? Ha keményen fogom, még megharagszik rám az apja!" Így aztán hagyta, hogy kedvére lustálkodjon a fiú. Ruházta, jól táplálta, és amikor letelt az esztendő, kifizette neki az egy aranypénzt. Hazatért a legény.
- No, fiam, dolgoztál-e? - kérdezte az apja.
- Dolgoztam.
- Megkaptad-e a béredet?
- Megkaptam.
- Add csak ide! A legény odaadta bérét, az apja meg fogta, és szó nélkül belehajította a folyóba. A legény nem törődött vele, mi történik az arannyal. Meg hát nem is volt az olyan nagy pénz - egy arany mindössze.
- No, fiam - mondta az apja - dolgozz még egy esztendőt! Most egy távoli faluba vitte el a fiát béresnek.
- Látom - mondta a gazdának - hogy szegény ember vagy, ezért nem is kérek pénzt a fiam munkájáért. Dolgozzék ingyen! Sejtette a gazda, hogy nem ok nélkül szegődtette hozzá a legényt az apja. Már az első napon keményen megdolgoztatta, és csak napnyugta után adott neki enni. Így telt napra nap: mivel a gazda dolgos ember volt, már pirkadatkor munkához látott, és felkeltette a bérest is. Egész nap keményen dolgoztak mindketten. Nehezére esett a munka a lusta legénynek. Nyögött, sóhajtozott, de a gazda úgy tett, mintha észre se venné, és egyre csak nógatta a bérest:
- Ahogy én dolgozom, úgy dolgozz te is! Ne maradj el mögöttem! Egy idő múlva a fiú beleszokott a munkába, és már nógatni se kellett. A gazda olykor még meg is dicsérte. Lassan kérges lett a tenyere, elkopott a szép ruhája. Amikor letelt az egy esztendő, azt mondta a gazda:
- Apád nem kért fizetséget a munkádért, de olyan derekasan dolgoztál, hogy nem bocsáthatlak el üres kézzel. Itt van két arany! Hazatért a fiú. Ahogy meglátta az apja, rögtön megkérdezte:
- No, dolgoztál-e fiam?
- Dolgoztam.
- Aztán jól-e?
- Jól.
- Hát bért kaptál-e?
- Két aranyat kaptam.
- No, add csak ide! Odaadta a legény az aranyat, az apja meg meglengette a karját, hogy a folyóba vesse a pénzt. De a fiú odaugrott és gyorsan elkapta a kezét.
- Apám, ne dobd a folyóba ezt a két aranyat! Nehéz munkával szereztem! Erre elmosolyodott az apa és ezt mondta:
- Látom, fiam, hogy megszolgáltad azt a pénzt! Amit pedig megszolgált az ember, azt nem szórja hiába! Érted-e most már?
- Értem, apám! - felelte a dolgos legény.
Egyszer régen élt egy bölcs és boldog király. Egy bánata volt csupán: hogy nem születtek gyermekei. Sokat törte a fejét, hogyan segíthetne magán, míg egyszer remek ötlete támadt: "Kiválasztom az ország legbecsületesebb gyermekét és örökbe fogadom."
Nyomban megparancsolta a szolgáinak, hogy minden gyermeknek adnak virágmagvakat, és kihirdette:
- Aki ezekből a magvakból a legszebb virágokat neveli, azt fiammá vagy lányommá fogadom!
A gyerekek buzgón nekiláttak az ültetésnek, öntözésnek, hiszen
mindannyian szerettek volna a bölcs király fogadott gyermekeként élni.
Szon Il is szorgalmasan öntözte a magvakat, de hiába teltek a hetek, bizony semmi eredmény nem mutatkozott: a magvak csak nem akartak kicsírázni.
"Milyen különös" - álmélkodott Szon Il, s végül az édesanyjához fordult segítségért.
- Mi lehet az oka, hogy nem csíráznak ki a magvaim? - kérdezte.
- Talán másik földbe kellene átültetdned őket - tanácsolta anyja.
Szon Il átültette a magvakat, de ott sem indultak fejlődésnek.
Hamarosan felvirradt a nap, amikor a királynak meg kellett tekintenie a virágokat. Díszbe öltözött az egész város, a sok-sok gyerek meg az utcára tódult, és szorongatták a szebbnél szebb virágokat. A király sorra elhaladt előttük, de bizony egy szikrányi öröm se látszott az arcán.
Az egyik ház előtt azonban megpillantotta a pityergő Szon Ilt, aki üres virágcseréppel álldogált az utcán. Halvány mosoly derült föl a király arcán, és maga elé hívatta a kisfiút:
- Hát te meg mit állsz itt ilyen búsan ezzel az üres virágcseréppel? - kérdezte tőle.
Szon Il hüppögve mesélte el, hogyan ültette el a magvakat, hogyan öntözte, gondozta, de azok mégsem indultak fejlődésnek.
A király ennek hallatára karjába kapta Szon Ilt, és boldogan kiáltotta:
- Ez az én becsületes kisfiam!
Az emberek értetlenül nézték, mi történik, és egyikük lármázni kezdett:
- Miért fogadod örökbe ezt a fiút az üres virágcseréppel?
A király ekkor így szólt:
- Minden virágmag, amit a gyermekeknek kiosztottam, főtt mag volt. Egy sem csírázhatott ki közülük.
Az emberek erre helyeslően bólogattak, a gyermekek pedig, akik a pompás virágokat szorongatták, igencsak elszégyellték magukat, hiszen valamennyien más magvakat ültettek el.
Volt
egyszer egy szamár, aki azt gondolta, hogy ő a legbölcsebb teremtés a világon.
Egyszer jártában-keltében betévedt egy kertbe. Látta, hogy az erős, magas
almafákon apró, piros almák teremnek, a fa alatt vékony indákon pedig
hatalmas dinnyék érnek. - Milyen ostobán rendezték el a világot! -
mormogta. - Bízták volna rám, én bizony másképp csináltam volna!
Meghallotta ezt a veréb és megkérdezte: - Elmondanád, mi az, ami nem nyerte
meg a tetszésedet? - Még kérded? Hát nem látod, hogy ezen az erős almafán
milyen aprócska gyümölcsök teremnek, azokat az óriási dinnyéket meg azok
a vékony indák tartják?! - Éppen ez a bölcsesség - csiripelte a veréb. -
Még hogy bölcsesség! - méltatlankodott a szamár. - Hiszen az volna az okos
dolog, ha az almafán akkora alma teremne, mint a dinnye, a gyönge indákon meg
olyan kis dinnyék nőnének, mint az alma! Így bölcselkedett a szamár, azzal
dörzsölni kezdte az oldalát az almafa törzséhez. Abban a pillanatban
lepottyant egy alma és nagyot koppant a fején. - Iá-iá-iá! Szegény fejem!
Iá-iá-iá! - ordított a szamár. Jót nevetett erre a veréb. - Látod-látod
- mondta - mégis csak jó, hogy az alma nem akkora, mint a dinnye, különben
kereshetnéd most a fejedet. - Igaz, igaz - felelte panaszosan a szamár, és
jobbnak látta, ha messze elkerüli az almafát. (Üzbék
népmese) Forrás:
www.kando-kkt.sulinet.hu
(Kabard népmese)
(Koreai népmese)