|
Tudjuk pedig, hogy azoknak, |
| AKIK ISTENT SZERETIK, | |
| minden javukra van. Róma 8:28 |
A prédikáló mosónő
A XX. század elején élt egy asszony akit igen sokan ismertek New Yorkban, az akkor sokféle népnek megvalósuló álmát jelentő nagyvárosban, annak is a Manhattannal szemben levő Brooklyn nevű, Long Islandon fekvő (abban az időben már két és félmillió lakosú) óriás kerületében. Nem ott született, hanem a nagy gazdasági világválság idején vándorolt át Európából az "Új világ"-ba, ahol sok szegény ember próbálta megtalálni a szerencséjét. Őt azonban valami egészen más vitte a tengeren túlra.
Nem tartotta említésre méltónak, hogy erről beszéljen, saját személyét sem tartotta fontosnak, mégis, első látásra ellentmondásos lényében volt valami, ami megragadta azokat, akik kapcsolatba kerültek vele, a mosónővel.
Néhány szót kell mondanunk az akkori idők gyakorlatáról, amikor még nem volt gépesített mosás (legalábbis a háztartásokban nem), és igen nagy erőkifejtést igénylő munkával végezték ezt a dolgot, leginkább olyan nők, akiknek sem vagyona, sem szakképzettsége, sem eltartója nem volt, így saját munkájukból akartak megélni.
Ezt az asszonyt erős ösztönzés, szinte belső parancs késztette munkára, mert fölismerte már, hogy Isten az Ő eszközeit engedelmesség útján tudja legjobban kiképezni Igéjének hirdetésére.
Ezt mondja el dr. A. B. Simpson, a "Gospel Tabernacle" New York-i gyülekezet vezetője:
Egy napon a házvezetőnő váratlan látogatót jelentett be. - Egy asszony áll az ajtó előtt, Önnel kíván beszélni!
- Nevet nem mondott?
- Csak annyit, hogy Zsófinak hívják. Németes kiejtéssel beszél. A külseje... nos, majd meglátja. Prédikátornak mondja magát...
A házvezetőnőnek igaza volt. Elég különösnek találtam az arckifejezését, élénk szemét, elegáns, de nem divatos öltözetét, virágokkal díszített kalapját, zöld napernyőjét. Szélesen mosolygott, és őszintének látszó örömmel üdvözölt:
- Végre megtaláltam Önt, Testvérem!
- Miért keresett? - kérdeztem kissé csodálkozva.
- A missziói beszámolóját hallottam tegnap. Azt mondtam magamban mennyei Atyámnak: "Uram, beszélnem kell ezzel az emberrel!" Éreztem, hogy azt a fél dollárt, amit tegnap kerestem, el kell hoznom Önnek, de nem tudtam, mit mondjak hozzá! Hiszen az igazán nem nagy összeg, nekem azonban nem volt több. Gyalog jöttem hát, ezzel az útiköltséget is hozzá tehettem az adományhoz, azonkívül a hosszú út alatt Isten a mondanivalót is tudtomra adta... Most itt vagyok, és tessék, itt az adományom!
Azt sem tudtam akkor, mit gondoljak felőle! Majdnem egy órát gyalogolt, hogy aznapi keresetét és az útiköltséget a missziónak adja! És érdekelt, mit fog még mondani, mert éreztem, hogyha szavai is annyit érnek, mint a tett amiről beszámolt, akkor áldást nyerek vele. Behívtam a szobámba.
Az őszinte örömet sugárzó mosoly valahogyan egyre ismerősebbé, kedvesebbé tette az arcát, amikor folytatta:
- Amint mondtam, ahogy a missziói beszámolóját hallgattam, megragadott a belső nyugalma, az egész beszéd alatt, és bizonyságtétele nyomán megerősödött bennem a vágy, hogy beszéljek Önnel, mert azt az örömöt én is ismerem...
Végre szerettem volna tudni, ki ez a testvérem tulajdonképpen? Nyilván szintén az Urat szolgálja, Akinek Igéjét hirdetem. Erre kérdés nélkül is megadta a választ:
- Valójában prédikátornak születtem, de mivel szegény családból származom, megtanultam dolgozni, hogy megkeressem a kenyerem! Mosónő vagyok.
Meglepett, hogy olyan egyszerűen beszél a nehéz munkáról, de szinte vidáman folytatta:
- Az emberek megbíznak bennem, jó munkát végzek, és miközben dolgozom, a munkaadóimnak meg kell hallgatniuk a bizonyságtételemet is. Az asszonyok gyakran kijönnek a mosókonyhába...
- Milyen felekezethez tartozik? - kérdeztem, mert nem emlékeztem rá, hogy rendszeresen láttam volna a gyülekezetben.
- Ó, azt nem tartom fontosnak! - válaszolta, - de az Úr Jézushoz tartozom, mindenben Istenre hagyatkozom. Az Ő Igéje az útmutatóm, a hétköznapok értelmében is.
- Ezt hogyan érti?
- Nos úgy, hogy ha Istenre hagyatkozom, akkor Ő a legjobb munkaközvetítőm! Ingyen teszi, várnom sem kell az ügyintézésre, a munkalehetőséget is Ő adja!
Ez valódi hitéletre vallott. Azért még megkérdeztem azt is:
- És a családja?
- Isten családjába tartozom! Ami a földi kapcsolataimat illeti, arra nem lehetek büszke! Egyszer.. évekkel ezelőtt... - jó, elmondom ezt is! Szóval egyszer összegyűjtöttem 300 dollárt. Megismerkedtem egy, hogy is fejezzem ki? - egy érdemtelen emberrel, aki rávett, hogy menjek hozzá feleségül. Én pedig olyan buta voltam, hogy beleegyeztem. És ő néhány hét múlva meglépett a megtakarított pénzemmel. Kis szünetet tartott, de mielőtt közbeszóltam volna, folytatta:
- Ma már úgy látom, hogy - közönségesen szólva - elég olcsón megúsztam tévedésemet és az engedetlenséget, amellyel figyelmen kívül hagyta az isteni parancsot, hogy "Ne legyetek a hitetlenekkel felemás igában!" (2Kor 6, 14). Az Úr Jézus egészen mást kínál az Övéinek, Ő azt mondja: "Vegyétek fel az én igámat!" (Mt 11,29).
Elgondolkozott, majd hozzátette:
- Megtapasztaltan ezáltal azt is, hogy nem szabad megengedni az ördögnek, hogy mellénk üljön az évek vonatán! Vele kellemetlen és veszélyes az utazás! Mert akkor ő rávett engem arra, hogy a pokol felé vivő vonatra üljek, de Isten felnyitotta a szememet, Ő mentett meg, és az első állomáson kiszállhattam!
- Szóval ebből tanult? - értettem vele egyet. - Alapos iskola volt ez nekem; elhiheti, Testvérem! Mint valami igen komoly tanfolyam, amely három hétig tartott, és a tandíja 300 dollár volt!
- Nem is tud a férjéről semmit?
- Nem! Utólag jöttem rá, hogy ő erre számíthatott, mert egyszer azt kérdezte tőlem, mihez kezdenék, ha ő elmenne? Akkor azt válaszoltam, hogy én hitben élek! Akár vele, akár egyedül... De amióta elment, nem láttam, nem is tudok róla semmit. Bár mentené meg őt az Isten! Nem is haragszom rá, noha azt is tudom, hogyan beszélnek az emberek azokkal az asszonyokkal, akiket elhagyott a férjük.
- És ha újból jelentkezne? - kérdeztem, Visszafogadná?
- Feltéve, ha újjászületett azóta. Másképpen nem! Annyira el akartam felejteni mindent, hogy a mosást is abbahagytam. Más munkát vállaltam, de... nincsen kézügyességem. Nem feleltem meg. A munkavezető türelme elfogyott, végül azt tanácsolta, hogy ha ilyen ügyetlen vagyok, inkább vessem magam a tengerbe! Ezt a tanácsot persze visszautasítottam, megmondtam neki, hogy annál jobbat tudok: az Úr Jézus elé vetem magam!
- És akkor újra mosást vállalt?
- Még nem. Előbb egy lelkész-családhoz szegődtem. Elhallgatott. Láttam, azon gondolkozik, mennyit mondjon el ottani tapasztalataiból. Ebből arra következtettem, hogy nem valami derűs rész következik, ezért azt mondtam neki:
- Kedves Zsófi, örülök, hogy fölkeresett! Amit életéből elmondott, nagyon tanulságos volt. És ha tegnap ott volt a missziói beszámolón, akkor remélem, sőt számítok rá, hogy lehetőség szerint mindig ott lesz! És arra is számítok, hogy ide is eljön még hozzám, és egyszer folytatja az élettörténetét.
Így búcsúztunk el. És valóban, attól kezdve gyakran, majdnem mindig ott láttam az alkalmakon a résztvevők között, és azt is észrevettem, hogy beszélgetnek vele.
II.
A legközelebbi látogatásra már én hívtam meg. Láttam, hogy jól esett neki. Emlékezett rá, hol maradt abba a beszélgetésünk, és nem kellett sok biztatás, folytatta:
- Ma sokat beszélnek az iszákosok megmentéséről, én azonban az igazi munkát a vallásos embereknél kezdeném. Nem úgy látja, Testvérern, mennyi gyászoló hívő él közöttünk?
- Gyászoló hívő? - csodálkoztam.
- Úgy is mondhatnám, hogy temető-hívők. Mert hogy a sírokon ülnek, sírnak, jajgatnak, Istenről beszélnek, de sohasem találkoztak a feltámadott Krisztussal! Mi nem halott, hanem élő, feltámadott Krisztust dicsőítünk! Aki ezt nem érti, nem hiszi, az megáll a keresztnél. És ilyenek sokan vannak, Megelégszenek azzal hogy Krisztus értük meghalt, azért nem jutnak a pokolba, elfogadják a bűneik bocsánatát, de nem keresik az életközösséget a feltámadott Megváltóval! Így volt ez annál a lelkésznél is, akinek a családjában dolgoztam. Hiszem, hogy az Úr vezetése volt, mert mellém állt, hogy a lelkészt a világosságra tereljem.
- Hogyan történt ez? - kérdeztem majdnem izgatottan.
- Egy napon megállított: "Zsófi, hogy kezdjem el, hogy az én prédikációmnak is olyan hatása legyen, mint amilyen a maga bizonyságtételének van a gyülekezetben?"
- Nézze, tiszteletes úr, amikor Ön a prédikációra készül, napokon át tanulmányozza az Igét, amiről beszélni akar... Csak arról beszél, amit tanulmányozott, nem arról, amit átélt! Így aztán a gondolatokkal igen magasra céloz, a mennyezet közelébe, onnan pedig leperegnek. Próbáljon mélyebben, a mindennapi életben előforduló dolgokra is célozni, bizonyára eltalál valakit...
Elgondolkozva nézett rám, nem bántódott meg, hanem azt mondta:
- Maga mindig olyan áradozó, ahhoz képest én nyomorúságosan tengődök.
- Meg kell keresnie az okát, miért! Az asztal terítve van, csak oda kell ülnie mellé!
- Szeretnék olyan türelmes és alázatos lenni, mint maga, de az idegeim annyira igénybe vannak véve, hogy hamar kijövök a sodromból.
- De tiszteletes úr - sajnáltam meg -, azt Ön is tudja, hogy türelem és alázatosság a gyógyszertárakban nem kapható! Ám ha jól olvassa az Újszövetséget, akkor biztosan hozzájut!
- Hogyan érti ezt? Hiszen én jól olvasom a Bibliát, görögül is, németül is...
- Tudom, de mégsem jól olvassa! Pál apostol azt mondja, hogy a nyomorúságokban is dicsekedhetünk, az pedig nem panaszkodást jelent. Ha türelmes szeretne lenni, akkor a nyomorúágokban is dicsekednie kell. Nézzük pontosan az Igét: " ..a nyomorúság munkálja ki az állhatatosságot, az állhatatosság a kipróbáltságot, a kipróbáltság a reménységet, a reménység pedig nem szégyenít meg, mert szívünkbe áradt az Isten szeretete..." (Róm 5:3-5).
- Értem, ez a türelemre vonatkozik, és az alázatosság...
- Arról Péter apostol ír: egyes fordítások szerint jobban meg lehet érteni, hogy "az alázatosságot öltsétek fel!" (1Pt 5:5) Ezt a felölteni való öltözetet nem lehet üzletben megvásárolni, ez nem árucikk! Kedves tiszteletes úr, ne az én alázatosságomat irigyelje, hanem menjen a mennyei Atyához, Tőle kérjen olyan "alázatos ruhát", és ha kéri, Ő megadja, mert nem személyválogató!
Hát... ezt nem értette meg a lelkész, mert azt mondta kissé ingerülten, hogy öltözködés tekintetében ő sokkal egyszerűbb, mint én, és különben sem érti, hogy tudok olyan elegánsan járni...
- És valóban, erre mit felelt? - kérdeztem én is Zsófitól.
- Azt, hogy az én ruhám nem kerül pénzbe. A hölgyek, akiknél dolgozom, megajándékoznak az ő megunt ruháikkal. És miért ne legyek én jólöltözött, mikor én királyi gyermek vagyok?! Isten nem öltöztet rongyokba, Ő nem ószeres! Ha szükségem van valamire, Őhozzá fordulok, és ha a kérésem jó, akkor megadja, ha pedig nem jót kérek, megérteti velem, hogy az nem nekem való! A gyermek sem kap meg mindent, amit kér. Micsoda butaságokat lennénk képesek kérni, ha megkapnánk, nem tudnánk mit kezdeni vele!
- No-no, azért talán olyan dolgokat mégsem kérünk - próbáltam Zsófival vitatkozni, de nevetett:
- Eszembe jutott valami, amit éppen erre vonatkozólag hallottam valakitől. Egy vidéki emberről szól, aki életében először ment be egy városi étterembe, hogy valami igazán jót egyen. A közelébe ülő vendég tányérján látott egy kevés mustárt. Bár nem tudta, hogy mi az, soha nem kóstolta, de úgy gondolta, ha azt olyan kis adagban, beosztva fogyasztja az étkező, bizonyára igen finom és drága lehet. Elhatározta, hogy ő azt akar enni, kerül, amibe kerül! És egy dollár áráért kért magának mustárt. A pincér tele tányérral hozott neki. Belemerítette a kanalát, de amint a szájába vette, úgy marta a nyelvét, hogy kiköpte. Egész életére elég volt neki a mustárból.
Ezen aztán mindketten nevettünk, de Zsófi még elmondta azt, amit annak a másik lelkésznek akkor mondott:
- Mi is kérünk olyan dolgokat a mi Atyánktól, amiket azért nem ad meg nekünk, mert kárunkra volna!
- A saját életében is tapasztalta ezt? - kérdezte.
- Igen! Tizenkét éven át imádkoztam így: "Atyám, formálj belőlem misszionáriust és küldj a pogányok közé!" És mivel megszoktam, hogy imáimat újból és újból végiggondolom, valóságos párbeszéd folyt a szívemben, mintha Isten kérdezte volna tőlem, hogy hol is születtem, és hol élek most? Felelte rá magamban, szavak nélkül:
- Németországban születtem és most Amerikában élek...
- Ez máris idegen ország! - hallottam magamban, amire máris válaszoltam, hogy igazi az, de nem vagyok misszionárius! - Erre azonnal jött szívem mélyéről megdöbbentően Isten kérdése:
- Miért nem? Mert valóban nem vagy az, holott lehetőséget adtam neked! Mert kik laknak a fölötted levő szinten? Egy svéd család, ugye? És azok fölött kínaiak...
És abban a szavak nélküli belső dialógusban érteni kezdtem az én mennyei Atyám akaratát, hogy tekintsem azt a sokemeletes házat, ahol lakom, a saját misszióterületemnek! - Ha úgy hallgatta volna meg kérésemet, ahogyan én gondoltam, mentem volna több ezer kilométerre, idegenbe, idegen nyelvűek közé, Ő pedig itt adott lakást nekem, valóban idegenek között, akiknek eddig még sohasem beszéltem a Megváltóról, Isten szeretetéről, tehát... A lelkiismeret vádlón adta tudtul a mennyei Atya üzenetét, és attól kezdve tudom már, hogy valóságos misszionárius vagyok, ott kell dolgoznom Istennek, az Ő országa számára, ahol élek:..
A lelkész sokáig nem szólt semmit, láttam, hogy mélyen elgondolkozik, nem is zavartam, de azután hálaadással vettem észre, hogy mennyei Atyám kezében eszköz lehettem...
- És most is ebben a körben munkálkodik, néztem Zsófira, akinek az arca mindig kipirult, amikor bizonyságot tett.
- Igen, Testvérem - mosolygott rám -, igyekszem munkához látni, hogy minél több új feladatot bízzon rám Uram!
- Milyen új feladatokat kap mostanában? kérdeztem.
- Volt egy kis megtakarított pénzem. Egyszer azt mondta valaki, felelős ember, de a neve nem fontos, nos azt mondta, ha valamennyi dollárt tudnék adni, egy japán fiút lehetne iskoláztatni! Bibliaiskolában, természetesen. Megtettem, és ez a fiú most saját hazájában misszionárius!
- Tehát nemcsak prédikál, hanem adakozik is... Amikor ezt mondtam, Zsófi hevesen rázta a fejét:
- Arra külön tanítja meg Isten az Ő gyermekeit! Hallottam például a déli államokban élő négerek felől, de akkor én még fukar voltam, olyan szorosan markoltam keresetemből egy egy dollárt, hogy a rajta levő sas segélyért kiálthatott volna. De fukarságom nyugtalanná tett, mert olykor a csendességem alatt mintha mennyei Atyám szólt volna: "Mindenedet tőlem kaptad, mégis vonakodsz valamit abból visszaadni nekem?!" A nyugtalanság fokozódott, végül elmentem a gyülekezetünkbe, és az ott lévő egyik elöljárónak átadtam egy összeget. Úgy hallottam, hogy az éppen elég volt arra, hogy egy tanítónőt küldjenek a déli államok négereihez.
Arról én is hallottam, hogy valaki - névtelenül - adományával megoldotta ezt a problémát, de nem is sejtettem, hogy az Zsófi volt. Így tehát Japánban, Délen és New Yorkban prédikál egyszerre, mintha megháromszorozódott volna,
miközben mossa a ruhákat. Igazán csodálatos dolog Istennek engedelmességben szolgálni!
Most már egészen másként láttam Zsófit, mert talán másként is néztem rá. Nemcsak hogy munkatársat láttam benne, hanem királylánynak tűnt fel előttem. Különös külseje micsoda értékeket takar! Ez a mosónő Jézus Krisztusról tesz bizonyságot, csekély keresetéből misszionáriust képeztet ki Japánban, tanítónőt küld a déli államokba, sok mindenről lemond, hogy ezt megtehesse.
Megszégyenítő példa ez sokak számára. Egyszer megkérdeztem tőle:
- Mondja, Zsófi, hogyan tud a szűkös anyagi jövedelméből ily sokat áldozni?
- Igen egyszerűen élek - válaszolt készségesen -, ruházatom majdhogy semmibe sem kerül. Reggelire elég egy zsemlye teával, az ebédet ott eszem, ahol dolgozom, a lakásom egy kicsiny szoba. Elég nekem az! Hiszen kimondhatatlanul szép lakás vár rám a mennyben!
Ha Istennek gondja van a verebekre, hogyne viselne gondot az ő gyermekeire sokkal jobban. Ha ezt elfelejtjük, meg is fedd bennünket.
- Hogyan?
- Elmondom, milyen útbaigazítást kaptam nemrég. Bibliaolvasásnál a Miatyánkhoz értem, és azt mondtam magamban: "ezt én már kívülről tudom, Uram, mutass nekem valami frissebbet"! És máshol kezdtem olvasni az Igét. Nos, aznap nem volt otthon reggelim, arra számítottam, ott eszem, ahol dolgozom. Ám amikor odaértem, éppen befejezték a reggelit, kérni nem akartam, vártam az ebédre. De azt valahogyan elfelejtette a háziasszony. A munkát korán bevégeztem, így vacsoráig nem kellett várnom, tehát éhesen mentem haza. kinek panaszkodhattam volna, mint mennyei Atyámnak, hogy egész nap dolgoztam, és nem kaptam enni, pedig... - és akkor eszembe jutott a reggeli kijelentésem, hogy a Miatyánkot kívülről tudom, és nem kértem Atyámtól mára a mindennapi kenyeret
A felismerés elfáradt és éhségtől elgyöngült állapotomban úgy hatott rám, hogy térdre esve kértem Isten bocsánatát, és elmondtam őszinte színből, hogy "Uram, add meg az én mindennapi kenyeremet ma, mert a Te gyermeked éhes!"
Miközben arra gondoltam, hogy a megtanult szavakat, Igéket nem ismételgethetjük szívtelenül, egyszer csak kopogást hallottam. A háziasszonyom állt az ajtóban, és azt mondta:
- Zsófi, úgy láttam, ma fáradtan ért haza, bizonyosan nem akar vacsorafőzéssel bajlódni, nézze, hoztam magának egy csésze kávét és kalácsot! Hálásan megköszöntem, és hangosan dicsőítettem Atyámat, aki nemcsak kenyeret, hanem kalácsot is tud adni...
- Igaza van, Zsófi, olyan könnyen megfeledkezünk a naponként áldásokról, és meg sem köszönjük...
- Pedig hát Isten eszközeinek használhat fő olyanokat is, akik nem is tudják, hogy azok. Az én háziasszonyom például azt hiányolta bizonyságtételemben, hogy miért nem beszélek Szűz Máriáról, mert ő ahhoz imádkozik. És amikor azt válaszoltam, hogy nem Mária által, hanem az Úr Jézus Krisztus által juthatunk a mennybe, megint valami furcsát mondott, azt, hogy ő úgy tanulta, a menny kulcsai szent Péternél vannak!
- És erre mit tudott mondani, Zsófi?
- Azt, hogy nekem mindegy, kinél vannak a kulcsok, mert nem az a fontos, hanem az, hogy az Úr Jézus mit mondott! Ő pedig azt mondta: "Én vagyok az ajtó!" (Jn 10:9). Mivel nekem nyitott ajtóm van, fölösleges tudnom, hogy kinél van a kulcs!
- De nekem most már mennem kell! - állt föl Zsófi -, majd újra eljövök. . .
Mondtam Zsófinak, hogy várom máskor is. Istennek pedig hálát adtam a prédikációért, amit ettől az egyszerű, iskolázatlan asszonytól hallottam, mert mintha a hallottak által közelebb jutottam volna a mennyei városhoz.
III.
Amint múltak az évek, Zsófi egyre ismertebb tagja lett a Gospel Tabernacle gyülekezetnek, de már nemcsak Brooklynban, hanem más kerületben is, mert amint Zsófiból lassan Zsófi néninek szólították, ő egyre több helyen megfordult. És emléket hagyott maga után, ha mást nem, igen szegény emberek hálás szívét.
Nappal még mindig a mosóteknő mellett szolgált azzal, hogy megbízható, jó munkát végzett, este pedig a szegények lakását kereste föl, hogy elvigye nekik a Krisztusról szóló örömüzenetet. Ahol úgy látta, hogy másképpen is tud segíteni, arra is készen volt. Nagyon szerette az embereket.
Meggyőzően, szívhez szólóan tudott bizonyságot tenni, szavainak mindig nagy hatása volt mind az egyénekkel való beszélgetéseknél, mind a közösségben elhangzó bizonyságtételeknél.
- Zsófi, hogy lehet az - szólítottam meg egyszer -, hogy az idő múlása magán alig hagy nyomot? Éppen olyannak látom ma is, mint amikor megismertem, amikor először keresett föl engem adományával, és elbeszélgettünk.
A mosolya is a régi volt:
- Jézus Krisztus törődik az övéivel nap mint nap. És bár a mi reggelink a szeretet, ebédünk az öröm, vacsoránk pedig a békesség, a mindennapi kenyérről is Ő gondoskodik!
- Még mindig olyan sokat dolgozik?
- Igen! Hiszen tudja, prédikátornak születtem, de mivel szegény vagyok, megtanultam dolgozni, ezt már többször elmondtam! Nem akarok olyan lenni, mint némelyek, akik mindent odaadnak Isten szolgálatára - kivéve a kezüket! Mert nem szeretnek dolgozni! Én úgy képzelem el, hogy az Úr Jézus is dolgozott, hiszen mielőtt működését elkezdte, József ácsműhelyében segített.
- Ezt jól tudja. De azért a mosás nagyon nehéz munka, bírja még a keze, a lába?
- Ő ad hozzá erőt. Nézze, testvérem, a mosás tisztítási folyamat, és az olyan tevékenység, amelyről el lehet gondolkozni. Ami az erőnlétet illeti... nos, az ördög sokszor derékfájással terhel meg, máskor a hátam fáj, néha a fejem, de mi ez a próba ahhoz képest, amit Jóbnak kellett elszenvednie! Persze, segíteni akartam magamon, vettem magamnak egy nyugágyat, de nem volt rá időm, hogy pihenjek benne. Folyton csak útban volt. és akkor mintha Isten azt mondta volna, hogy adjam oda a szomszéd beteg embernek!
- És természetesen odaadta?
- Miért ne? Hiszen én magára az Úr erejére tudok támaszkodni, ő jobban megnyugtat, pihentet, mint a legjobb nyugágy...
- De azért már lassabban tud dolgozni, igaz? - szerettem volna tudni. Ezen egy kicsit elgondolkozott:
- Egyik munkaadóm gyakran sürget: gyorsabban Zsófi, siessen! Őmaga mindig siet, de sosem jut előbbre, mert nem ér rá imádkozni. Azt mondja, majd, ha végeztünk a mosással. Reggel nem kéri Isten segítségét, (mert arra sem ér rá), este meg fél, talán nem is tudja, mitől, és nekem szokta mondani, hogy imádkozzam érte is!
- És megteszi?
- Meg. Arra kérem Istent, hogy szállítsa le őt a félelem és sietség vonatáról - az a Róma 7. -, és szálljon át a hálaadás vonatára - az a Róma 8-ból indul, én már azon utazom, mert nincsen semmi kárhoztatásuk azoknak, akik Krisztus Jézusban vannak!
- Sok emberrel találkozik, mindenféle tapasztalatokat szerez... - Igen, de rájöttem, hogy csak kárunkra van, ha mások hibáira figyelünk... Meg hát hibánk, tévedésünk akad magunknak is bőven.
És milyen jó olyankor szívünk mélyén Urunkhoz fordulni. A múltkor például igyekeztem valahová. Brooklynban, de a címet otthon hagytam. Kihez fordulhattam volna, mint Istenhez, hiszen az Ő gyermekeihez igyekeztem. És amint befelé fohászkodtam, már meg is láttam a kanyart, amely után volt a tér, és azon a ház, ahová igyekeztem! Igen, Testvérem olyan Istenünk van, Akivel az úton is beszélgethetünk, nemcsak az imaközösségekben, és hétköznap is, nemcsak vasárnap, vagy ünnepi alkalmakon...
- Mindig megértik az emberek, amit mond nekik?
- Meg kell, hogy értsék, úgy mondom el nekik. Egyszer egy olasz azt kérdezte tőlem, hogy a mi templomainkban miért nincsenek képek a falon? Azt kellett felelnem, hogy Isten a szívünkben van, mindig elérhető a hit szavával, és az jobb, mintha a falon lenne! A szentképek nem tudják meghallani az imákat, még kevésbé segíteni...
- És lát-e eredményeket munkálkodása nyomán? - kérdeztem, bár abban a pillanatban tudtam, hogy ez nem volt jó kérdés. Az Isten tudja, Ő regisztrálja a szolgálatok eredményét, mi nem is lehetünk arra kíváncsiak, az csak a hibánk, tévedésünk akad magunknak is bőven. Zsófi nem vette rossz néven a kérdést, kicsit gondolkozott, majd azt mondta:
- A környékűnkön mindenki ismer engem. A fiatalok, persze a szegények gyakran megszólítanak: "Mama, nincs egy kis kávéd a részünkre?"
- És ad nekik?
- Azt szoktam mondani: "van, fiúk, de utána eljöttök velem az összejövetelre!"
- Elmennek?
- El. De szegény fiúk, elalszanak. Egyik a másikat biztatja: "Ha Zsófi beszél, kelts föl!" Amikor azután az én bizonyságtételem következik, látom, hogy egyik a másikat megböki a könyökével. És olyan igyekezettel hallgatnak, mert tudják, hogy szeretem őket!
Mindenki szereti a környéken? - kérdeztem - Nem-nem! Vannak, akik gúnyolnak, volt, aki azt mondta, hogy én a dohánybolt előtti reklámbábúnak is beszéltem... Lehet, mert a szemem, a látásom gyengül, ám még mindig jobb, ha nem az élő emberek lesznek olyanok mint az élettelen bábuk...
- És mondja, még mindig keres annyit, hogy tud adakozni is? - Ha már kérdezte, akkor elmondok valamit, mert tudom, nem veszi dicsekedésnek Testvérem. Ismertem egy embert, akinek az volt a szíve vágya, hogy Afrikában hirdethesse az evangéliumot. A gyülekezet vezetősége nem akarta kiküldeni, idősnek tartották, és nem is volt elég pénzük hozzá. Amikor ezért az emberért imádkoztam, mintha azt mondta volna Isten a csendességben, hogy én tegyem meg, amit a vezetőség nem akar megtenni. Tudtam, ha ilyen belső üzenet érkezik, arra hallgatnom kell, mert Ő az, Aki gondoskodik arról, hogy megtehessem. Összegyűlt a pénz, mégpedig a mosásból, és a vezetőségnek bele kellett egyeznie, mert határozottan erre a célra adakoztam. És a munkáját áldás kíséri, évek óta egy nagy afrikai gyülekezet egyik oszlopa!
Derengett az emlékezetemben, hogy erről én is hallottam, de név nélkül. És még valamiről azért megkérdeztem, hogy ezzel vége lett-e az áldozatának?
- Nem, Testvérem, mert szüksége volt egy harmóniumra is, és arra is indított Isten, hogy a mosódeszkámon összezongorázzam a harmónium árát...
Ilyen dolgokról beszélgetett Zsófi Simpson testvérrel addig, amíg...
1919 októberében Simpson testvért az Úr hazaszólította. Rengeteg virággal díszítették föl a kápolnát, de azok a virágok nemcsak az ő elköltözését tették ünnepélyessé. Mert három nap múlva Zsófi is meghallotta az őt hívó szót, és ő is hazaköltözött mennyei Atyjához, Akiről annyit beszélt, annyi bizonyságot, tett az embereknek.
Októberben nem hervadnak el olyan hamar a virágok, a Simpson testvérnek vitt virágok Zsófi ravatalát is díszítették. És ezt mindenki helyesnek tartotta, hiszen Zsófi is prédikált, ő volt A PRÉDIKÁLÓ MOSÓNŐ.
© Evangéliumi Kiadó és Iratmisszió 1999
Forrás: www.nezzjezusra.hu