Magvető Tudjuk pedig, hogy azoknak,
AKIK ISTENT SZERETIK,
minden javukra van. Róma 8:28

 

Történelem...

 

Szanhérib

 

Szanhérib, az első félőrült uralkodó az első civilizált világváros trónján. Akárcsak - sokkal későbben - Neró Róma trónján. Ninive az asszír Róma. Teljhatalmat élvező város, nagyváros világváros. Óriás paloták, óriás terek, óriás utak városa. Új és még soha nem hallott technikai csodák városa. Vékony uralkodóréteg városa. Egyremegy, hogy ez a kivételezett réteg származása, pénze, erőszakossága vagy mindezeknek tudatosan kifinomult vegyüléke révén érvényesíti-e hatalmát és előjogait. De városa annak a meggyötört, minden jogától megfosztott szürke tömegnek is, amely csak dolgozik és csak rabszolga, még ha nemegyszer megadják is neki a szabadság látszatát. Persze, ügyes jelszavak kíséretében: munka a közös jólétért, háború a nép jólétéért. Ide-oda hánykolódó massza ez, örök imbolygásban forrongások és langyos szolgaság között, húszévenként megismétlődő időszakos változásokkal. Vakon, hiszékenyen és áldozatra készen állnak, mint a letaglózásra váró barmok ezeknek a városoknak udvaraiban. A városokban, amelyek már nem is egy, hanem több istennek tulajdonai. Hazugság és propaganda színhelyei, ahol a politika nem egyéb csalárd mesterkedésnél.

Ilyen város volt Ninive.

Ott állt büszkén. Messzire hivalkodó fényes palotasorait visszatükrözte a Tigris vize. Külső fal vette körül, majd egy másik nagy fal, „amelynek rettenetes ragyogása térdre kényszerítette az ellenséget.” Hatalmas terméskő alapzaton emelkedett ez a fal. Szélessége negyven téglányi, azaz tíz méter, magassága száz téglányi, azaz huszonöt méter volt. Tizenöt kapu törte meg. Köröskörül negyvenkét méter széles városárok futott, amelyet a „kertkapu”-nál az akkori építőművészet csodájának számító kőhíd ívelt át.

Nyugati részben állott Szanhérib díszablaka, az a palota, „amelynek nem volt mása”. (Ez az uralkodó az új építészeti  terveit akadályozó összes régi épületet könyörtelenül lebontatta. Mint amikor Augustus a tégla-Róma helyébe márvány-Rómát épített.)

Szanhérib építkezési őrülete Asszurban, az Asszur isten temploma előtt érte el a tetőfokát. A templomot környező tizenhatezer négyzetméternyi területen, köröskörül lyukakat fúratott a sziklákba. Ezeket a föld alatti csatorna hálózattal köttette össze és az egészet földdel megtöltette. Kertet óhajtott látni ott az uralkodó!

Uralkodását Szanhérib azzal kezdte, hogy családfáját korrigálta. Atyját, Sargont megtagadta és származását az özönvíz előtti királyokra és félistenekre - Adapára és Gilgamesre - vezette vissza. (Az effajta becsvágyra is találunk párhuzamot a történelemben: Róma cézárjai önmagukat koronázták istenné, és valamennyi tartományukban emlékműveket állítottak saját személyüknek.) És vajon a modern idők első nyugati diktátorai nem igényelték-e Isten dicsőségét, amikor csalhatatlanoknak minősítették magukat?

„Szanhérib minden tekintetben különös egyéniség, rendkívüli tehetség, aki egyaránt lelkesedett a sportért, a művészetért és a tudományért, de főleg a technikáért. Ám minden jó tulajdonságát elhomályosította erőszakos, hirtelen haragú természete: mit sem törődve terveinek kivitelezési lehetőségeivel, konokul tört előre meghatározott célja felé. Ezért a jó államférfiúnak pontos ellentéte.” (Meissner)

Uralkodása örök háborúskodás volt. Csatázott Babilonban, hadba vonult a kháldeusok és kussuk ellen, 701-ben Tyros, Sidon, Askelón, Ekron ellen és Juda királya, Hiszkia ellen is, akinek tanácsadója Ézsajás próféta volt. Noha Szanhérib azzal hivalkodott, hogy a zsidók országában negyvenhat várat és számtalan falvat meghódított, Jeruzsálem előtt mégis átélte a maga teutoburgi csatáját. Ézsajás kijelentette:

„Nem jő be a városba, nyilat sem lő reá és nem szállja meg pajzzsal azt és sáncot sem készít ellene.”

„Akkor kijött az Úrnak angyala és levágott az asszír táborban száznyolvanötezret és midőn reggel az emberek felkeltek, ímé azok mindnyájan holt hullák valának!”

A pestis (vagyis malaria tropica) elpusztította Szanhérib hadseregét.

Katonai sétakirándulást szervezett Arméniába. Újra meg újra csatázott Babilonnal, amely nem tűrte kegyetlen helytartóit. Flottával vonult a Perzsa-öbölig. „Sáskahad módjára” lepte el seregeivel az országokat. Saját hőstetteire vonatkozó híradásai túláradóak, és ami a számadatokat illeti, azok légből kapottak. Hangnemük pedig pontosan egyezik a modern diktátoroknak népeihez és hadseregükhöz intézett beszédeik hangnemével, telve biztonsággal, hogy a többség hisz bennük. Vigasztalásul szolgálhat-e nekünk, kései utódoknak, hogy Babilon romjai alatt egyik régészünk olyan cseréptáblácskákat talált, amelyen ez a rövid mondat állott: „Ha jól megnézed, az emberek mindannyian ostobák!”

Nem keresve keresett, mesterkélten szerkesztett párhuzamok ezek, hanem szinte maguktól kínálkoznak, ha a történelmi korokat nemcsak egymás után, hanem egymás mellett, összefüggésükben vizsgáljuk meg.

Szanhérib féktelen despotizmusa 689-ben érte el csúcspontját, amikor elszánta magát, hogy az ismételten lázongó Bábelt eltörli a föld színéről. Mégpedig olyan alapossággal pusztította el, amelyre a második világháború idején a modern Nyugat az „ausradieren” (eltüntetni) kifejezést feltalálta. Egymás után gyilkolták le a város lakóit, amíg csak az utcákat hullahegyek nem torlaszolták el. A magánházakat lerombolták, az E-sagila-templomot tornyostul az Arachtu-csatornába döntötték, majd vízzel árasztották el a várost úgy, hogy az utcák, házak és terek síksággá változtak. De Szanhérib dühe még mindig nem tombolta ki magát. A város megsemmisítése nem volt neki elég, jelképesen is el akarta pusztítani. Bábel földjét hajókra rakatta. Tilmunig vontatta, majd ott szétszóratta a szélben.

Úgy látszott, ezek után lesz egy kis nyugalma, s mint foglalkozhat belpolitikai ügyeivel. Nakija nevű kegyencnője kedvéért, egyik ifjabbik fiát, Asszarhaddont nevezte ki trónörökösnek.  Megfelelő hatalmi eszközökkel gondoskodott róla, hogy isteni jövendőmondás helyeselje választását. Azután Asszarhaddon idősebb fivérei, az asszír hivatalnokok és a nép tömegeinek részvételével országyűlésfélét rendezett. Beleegyezésüket kérte. „Igent” kiáltottak. Ám az idősebb fivérek 681-ben meggyilkolták atyjukat, amikor Ninive templomában istenéhez imádkozott. Így fejezte be életét Szanhérib.

 

 

(C. W. Cream: A régészet regénye, Háttér kiadó Bp. 208-210 old.)

Vissza a főoldalra