Ezen a napon Amerikában mindenfelé istentiszteleteket tartottak, ezek között volt a nemzeti katedrális is Washingtonban. A vendégek közt számos politikus és az amerikai elnök is jelen volt.

 A prédikációt Billy Graham tartotta. A következőekben idézünk a prédikációjából.

Elnök úr és Elnök asszony, sokak nevében szeretnék személyesen megköszönni valamit. Köszönjük Önöknek, hogy az elnök úr ezt a napot az ima és az emlékezet napjává nyilvánította. Sürgetően szükségünk van erre ezekben az időkben!

Azért jöttünk itt össze, hogy a mi meggyőződésünket kifejtsük, azt, hogy Isten gondot visel rólunk, teljesen mindegy, milyen etnikai, vallási vagy politikai hátterünk van.

A Biblia azt mondja: “Ő a gyászolók vigasztalója, aki megvigasztal minden nyomorúságban.”

Mint ahogyan azon fáradozunk - a borzalom, a megrázkódtatás és az iszonyat szavait nem tudjuk kifejezni, amit érzünk amiatt, ami kedd reggel történt ebben az országban. Szeptember 11-e emléknapként fog bevonulni a történelembe.

Ma, ezen a különleges napon azt mondjuk mindnyájan azoknak, akik ezt a kegyetlen támadást kigondolták és véghezvitték, hogy e nemzet szellemét az őrült és ördögi tervek nem győzhetik le. Egy nap a felelősöknek majd számot kell adniuk tetteikért, mint azt Bush elnök és a kongresszus is hangsúlyozta.

A mai napon istentiszteletre jöttünk össze azért, hogy elismerjük, Istenre van szükségünk. A kezdetekben is, amikor nemzetünk megalapult, tudtuk, hogy teljesen Istenre kell hagyatkoznunk, de ma még inkább erre van szükségünk. Egy egészen új ellenséggel állunk szemben. Újfajta veszély fenyeget, és mi a Szentlélek segítségéhez folyamodunk. A Biblia szava tele van reménnyel: “Isten a mi oltalmunk és erősségünk! Igen bizonyos segítség a nyomorúságban. Azért nem félünk, ha eltávoznék is a föld, ha hegyek omlanának is a tenger közepébe.” (Zsolt 46:2-3)

De hogyan kell ezt értenünk? Miért engedi Isten, hogy ilyen gonosz megtörténjék, mint amit átéltünk? Talán ezeket a kérdéseket teszik fel ebben a pillanatban. Talán még mérgesek is Istenre. Biztosítani szeretném Önöket, hogy Ő ezeket az érzéseket is megérti.

Olyan sok mindent láttunk a televízióban, és sok mindent hallottunk a rádióban: híreket, tudósításokat, amelyek könnyeket fakasztottak a szemünkből, és a “pumpa” felment bennünk. Ennek ellenére teljesen bízhatunk Istenben, még akkor is, amikor életünk legsötétebb óráit éljük át.

Mit tanulhatunk mi ebből? Először is láthatjuk, mennyire félelmetes és valóságos a gonosz.

Milliószor tettem már fel életemben ezeket a kérdéseket, miért engedi meg Isten a tragédiákat és szenvedéseket. Be kell ismernem, olyan választ nem találtam, ami teljesen megnyugtatott volna. Hitben azonban el kell fogadnom, hogy Isten szuverén Isten, és a szenvedések között is a szeretetnek, a kegyelemnek és az együttérzésnek Istene. A Biblia azt mondja, hogy nem Isten a gonosz okozója. Sokkal inkább arról beszél az Ige, hogy a gonoszság olyan, mint a “titok”. A thesszalonikiabeliekhez írt második levél (2:7) beszél az igazságtalanság titkáról. Jeremiás, az ószövetségi próféta mondja: “Csalárdabb a szív mindennél, és gonosz (javíthatatlan) az, kicsoda ismerhetné azt?” Ő is feltette ezt a kérdést: ki ismerheti ezt meg? Ez ok arra, hogy mindnyájunknak közöttünk életünkben szükségünk van Istenre.

Ebből az eseményből ne csak azt tanuljuk meg, hogy az igazságtalanság és a gonoszság titok, hanem azt is megtudhatjuk, mennyire egymásra vagyunk utalva.

Milyen jelkép volt New York és Washington ezekben az utolsó napokban, ebben a világban! Senki sem fogja elfelejteni közülünk a bátor tűzoltókat és a rendőröket. Sokan közülünk barátaikat és kollégáikat veszítették el. Felejthetetlen az emberek hosszú sora, akik türelmesen végig álltak azért, hogy vért tudjanak adni.

Egy ilyen tragédia széjjelszakíthatta volna az országot, s ehelyett sokkal inkább összekötött bennünket. Egy családdá váltunk. Így a tettesek, akik szakadást reméltek, az ellenkezőjét érték el. Mennyire egyek tudtuk lenni! Azt gondolom, hogy az a mód nagyon világosan kifejezi, hogy a kongresszus tagjai röviddel ezelőtt váll a vállon egymás mellett állva énekelték: Isten, áldd meg Amerikát.

Bár nehéznek tűnik most – ebből az eseményből végeredményben mégis lehet a reménység üzenetét közvetíteni a jelenre és a jövőnkre.

Igen, van reményünk! Van reménységünk a mai napon, mivel hiszem, hogy készen vagyunk a nemzetünkben az értelmünk megújítására.

Még valamire, sürgetően szükségünk van: szellemi megújulásra országunkban. Szükségünk van egy szellemi ébredésre Amerikában. Isten megígéri az Igében: Ha mi elfordulunk bűneinktől és hozzá térünk, akkor új módon fog bennünket megáldani.

Isten ígéretei reménységgel töltenek el bennünket. Mint keresztény embernek nemcsak ebben az életben van reménységem, hanem hiszek a mennyekben és az örök életben. Sokan a mennyben vannak, azok közül, akik a múlt héten életüket vesztették, és bizonyára nem szeretnének onnan visszatérni. A Biblia azt mondja, hogy ott minden mértéket meghaladó bőség van, és ehhez semmi sem hasonlítható. Ez a mi reménységünk mindannyiunknak, akik Istenben bízunk. Azért imádkozom, hogy ez a remény töltse be mindannyiuk szívét.

Ez az esemény újra világossá teszi, hogy milyen rövid és bizonytalan a mi életünk. Sohasem tudjuk, hogy mikor szólít el bennünket az Isten. Kételkedem abban, hogy akár csak egy ember is számított arra az elmúlt kedd reggel, hogy egy repülőpép a World Trade Centerbe ütközik és egy a Pentagonra esik, és ez lesz az utolsó napjuk. Egyáltalán nem gondoltak erre. Ezért mindnyájunknak át kell vizsgálnunk lelki életünket, és Istenre és az Ő akaratára bízni magunkat.

Itt, ebben a felséges katedrálisban láthatjuk a kereszt szimbólumát. Egy kereszténynek a kereszt arról beszél, hogy Isten a mi bűneinket és a mi szenvedéseinket Jézus Krisztus magára vette. A kereszt üzenete: “Szeretlek. Ismerem a gondjaidat, aggodalmaidat és fájdalmaidat, amit érzel. De én szeretlek.”

A történet nem fejeződött be a kereszttel, hanem húsvétkor, a kereszt tragédiája után a sír üres lett, ami nekünk az örök reménység üzenete. Az, hogy Jézus legyőzte a gonoszt, a halált és a poklot. Igen, ez a reménységünk!

Öreg ember vagyok már. Az egész világon prédikáltam. Minél idősebb leszek, annál inkább ragaszkodom ehhez a reménységhez, amit szolgálataim éveiben sok nyelven és sok országban hirdettem.

Évekkel ezelőtt Andrew Young nagykövet (kinek a felesége tragikus halált szenvedett) egy nemzeti imareggelen Washingtonban ezzel az ősi himnusz idézetével fejezte be beszédét: “Mily igen biztos fundamentum…”

Mindnyájan borzalommal szemléltük, ahogyan a repülőgép a World Trade Center betonjába, üvegébe becsapódott. Ezek a hatalmas tornyok, amelyek biztos fundamentumra épültek, Amerika kreativitásának és jólétének szimbólumai voltak. Miután ezeket elpusztították, egyszerűen összeomlottak. A tornyok közt van mégis egy fundamentum, amelyet nem lehet elpusztítani. Itt hangozzék el egy régi ének igazsága: “Mily igen biztos fundamentum…” Igen, országunkat megtámadták, az épületeket megsemmisítették, és embereket öltek meg. De most a választásunk: Összetörünk érzelmileg és lelkileg, mint egy nép, nemzet összeesünk, vagy eldöntjük, mindezen nehézségek ellenére erősebbek leszünk, és egy új, erős fundamentumra építünk. Hiszem, hogy elkezdtünk erre az új alapra építkezni. Ez a fundamentum az Istenben való bizalom. Erről szól az egész istentisztelet. És ebben a hitben van az erőnk, amellyel ezt a nehéz és borzalmas eseményt el tudjuk viseli.

Ez egy szörnyű hét volt sok könnyel, de a bizalom hete is. A felekezetek az egész országban összejöttek imádkozni. És ma van az a nap, amelyen istentiszteletet tartunk, nemcsak ebben az országban, hanem a világ sok részén.

Az Igében az ismert ének így hangzik:

“Ne félj, veled vagyok, ne csüggedj,

Mert én vagyok Istened,

Megerősítlek, sőt megsegítlek,

és igazságom jobbjával támogatlak.”

Imám a mai nap egy kérés, hogy érezzük meg Isten szerető karját, amellyel átölel bennünket, és azt, hogy szívünkben tudjuk, Ő nem hagy cserben, ha mi Benne bízunk.

Tudjuk azt is, hogy Isten az elnöknek és mindenkinek, aki felelősséggel tartozik, bölcsességet és bátorságot és erőt fog adni. Lesz egy nap, amelyet a győzelem napjaként fogunk az emlékezetünkben megőrizni!

Isten áldja meg Önöket!