|
Tudjuk pedig, hogy azoknak, |
| AKIK ISTENT SZERETIK, | |
| minden javukra van. Róma 8:28 |
Nehezen érthető Igehelyek...
Saul
látogatása Endorban
Saul Izrael első királya volt, akinek uralkodása biztatóan indult, de később
gyászos véget ért. Sorozatos engedetlenségei látszólag nem olyan súlyosak,
mint pl. később Dávid király szörnyű bűne, felebarátjának élete és
becsülete ellen, mégis, megbánás hiányában rettenetes csapdának
bizonyultak az Isten akaratából felkelt uralkodó számára. Saul fokozatosan
szakadt el Istentől, míg végül elvettetett és elméje is megzavarodott.
Ebben az állapotában érte életének talán legnagyobb uralkodói kihívása:
a filiszteusok döntő ütközetre készültek Isten választott népe ellen.
Hogy menyire fontosnak tartották a küszöbön álló összecsapást, mi sem
mutatja jobban, mint hogy még a területükön bujdosó Dávidot is hadba szólította
a neki menedékjogot nyújtó filiszteus fejedelem (I. Sám. 28:1).
Sault különösen nyomaszthatta, hogy Istentől elszakadva, magára hagyatva
kellett szembenéznie az ellenséggel. Népének nagy kiváltsága volt, hogy
nemcsak hitéletüket hatotta át Isten jelenléte és az annak tudatát erősítő
jelképek sora, nemcsak polgári életüket szabályozták közvetlenül Istentől
származó törvények, hanem hadi vállalkozásaikban is Istenre támaszkodhattak,
amennyiben parancsára vagy jóváhagyásával indultak a küzdelembe. Ilyen
esetekben nemegyszer a hadművelet terveinek kialakításában is közvetlen segítséget
kaptak a mennytől (lásd pl. Jerikó vagy Ai bevétele: Józs. 6:2-5, 8:2).
Ehhez mérten terhelhették különösen nyomasztó gondolatok és előérzet
Saul lelkét a döntőnek ígérkező összecsapás előestéjén. Miután a prófétai
szót többször megvetette s többször is engedetlennek bizonyult iránta, és
Isten választottját üldözte, papjait pedig megölette (I. Sám. 22.
fejezet), minden olyan szálat elvágott, amelyeket Isten rendelt a mennyel való
kapcsolattartás eszközéül.
Így aztán végső kétségbeesésében tiltott területre merészkedett.
Szomorú alátámasztása ez annak a bibliai igazságnak, hogy a bűnös a
"saját bűnének köteleivel kötöztetik meg" (Péld. 5:22). Korábbi
hibái halmozott hatása most még súlyosabb bűnnek készített utat.
Uralkodása elején - hűségesen követve Isten rendelkezését - kiirtatta a
halottidézőket az országból. Egyetlen nő maradt életben Endorban, aki
ilyen praktikákat űzött, azonban sajnos elégnek bizonyult, hogy Saul vesztét
okozza. A Biblia szerint azzal, hogy végső kétségbeesésében a halottidézőhöz
folyamodott segítségért, minden korábbi bűnét csak öregbítette:
"Meghalt azért Saul az ő gonoszsága miatt, mivel vétkezett az Úr
ellen, az Ő igéje ellen, melyet nem őrzött meg, sőt az ördöngöst is
megkereste... Ezért elveszté őt..." (I. Krón. 10:13-14).
Vajon miért ítéli meg Isten olyan súlyosan az ilyen jellegű - ma okkultnak
vagy spiritisztának nevezett - tevékenységet, illetve érdeklődést, hogy
minden esetben halállal büntetendőnek nevezi (lásd pl. III. Móz. 20:27), és
Saulnál ezt emeli ki mint legsúlyosabb bűnt a sok-sok engedetlenség között?
Választ kapunk erre a kérdésre, ha jobban megértjük, mi történt Endorban.
A történet leírását I. Sám. 28. fejezetében találjuk.
Sokan azt gondolják, hogy Saulnak ott - szándékának megfelelően - valóban
Sámuel prófétával sikerült találkoznia, hiszen egyrészt azt olvassuk,
hogy "megismerte Saul, hogy az Sámuel", másrészt nagyon meggyőző,
hogy a másnapi csata kimenetelével kapcsolatban elhangzott kijelentések végül
pontosan beteljesedtek.
A figyelmes olvasás - mint mindig - ezúttal is segít, mert részben magyarázattal
szolgál a fenti felvetésekre, részben pedig újabb, a tisztázás irányába
ható kérdéseket vet fel:
1. A nő Saul kérdésére, hogy "milyen az ábrázata?" (14. v.)
mintegy leírja, hogy kit lát (idős ember, köpenyben, feljön a földből -
I. Sám. 28:13-14). Ezek alapján nyilvánvaló, hogy Saul csupán a hallottak
és nem a látottak alapján azonosította a megidézettet. Itt az emberi léleknek
azzal a jól ismert törvényszerűségével találkozunk, hogy amit nagyon
szeretnénk vagy nagyon várunk, azt hamar felismerni véljük, anélkül, hogy
tüzetesen és fenntartással megvizsgálnánk. Saul fentebb leírt kiszolgáltatott
helyzetét ismerve nincs is mit csodálkozni azon, hogy a megkeresésére érkező
pozitív választ azonnal pozitívan értékelte.
Saul megállapítása tehát nem igazolja a megidézett személy kilétét.
2. További kérdés, hogy lehetséges volt-e egyáltalán a halott próféta
megidézése?
Amennyiben komolyan vesszük a Biblia tanítását a halottak állapotáról, ez nem kevesebbet
jelentene, mint hogy a halottidéző asszony isteni hatalmat gyakorolt, és újra
életet adott a halottnak. Ezt nyilván senki sem gondolja komolyan.
Még érdekesebb a helyzet, ha abból a közkeletű elgondolásból indulunk ki,
amiből minden ilyen hiedelem és gyakorlat táplálkozik: a lélek halhatatlansága
és halál utáni továbbélése. Ez esetben kérdés lenne, hogy
- a megholt igazak, illetve szentek a földből jönnek-e fel;
- úgy néznek-e ki, ahogyan itt olvassuk: "vén ember palástban",
- értelmezhető-e a "holnap velem leszel" bejelentés, hiszen senki
sem gondolja, hogy a két élet azonos megítélés alá eshet, és a két személy
azonos helyre kerülhet;
- ha Sámuel valóban a "mennyei udvarokban" volt (merthogy kétség nélkül
az illetné meg, ha elhisszük, hogy időközben feltámadt, vagy tovább élt
volna), vajon van-e hatalma egy halottidézőnek onnan Isten prófétáját
visszacitálni - Isten akarata ellenére?
3. További kételyt ébreszthet az állítólagos Sámuel kiléte iránt a
mondandója is, függetlenül attól, hogy megvalósultak-e a benne foglaltak.
Igen keményen és ridegen beszél a lelkileg meggyöngült és kétségbeesett
királlyal. Ez talán fel sem tűnne, mert Saul erre rá is szolgált.
Ugyanakkor ne felejtsük el, hogy amikor Isten korábban közölte Sámuellel
Saul elvettetését, a próféta annyira fájlalta ezt, hogy végül maga Isten
intette Sámuelt, hagyjon fel a bánkódással (I. Sám. 16:1). Az igazi Sámuel
sohasem beszélt volna így, bármennyire megérdemelte is ezt Saul. Ez a hang,
amely a Sault amúgy is gyötrő önvád szavát szólaltatta meg olyan keményen,
hogy azzal immár végképp összeroppantsa, máshonnan eredt.
Egyetlen kérdés maradt csupán: Mi történhetett valójában? Kinek a hatalma
művelte mindezt?
Isten nyilván nem állhatott az események hátterében, több oknál fogva
sem, amelyek közül elég megemlíteni a két legkézenfekvőbbet:
- egyrészt maga Saul állította, hogy "Isten eltávozott tőlem, és nem
felel már nékem" (15. v.);
- másrészt nyilván még ha felelne sem tenné ezt olyan úton és módon,
amelyet korábban átkosnak és halállal büntetendő bűnnek ítélt.
Akkor viszont csakis az lehet a magyarázat, hogy az asszonyt megcsalta valaki,
ő pedig Sault.
Kinek a céljait szolgálta Saul végső kétségbeesésbe kergetése? Kinek az
érdeke volt, hogy ne csupán Saulnak, hanem - a lelkileg-idegileg alkalmatlan
király és hadvezér által - az izraeliták tömegeinek is vesztét okozza?
Erre egyetlen válasz lehetséges: annak, aki "emberölő volt kezdettől
fogva" (Jn. 8:44), azaz Sátánnak.
Így jobban érthetővé válik Isten szigorú tiltása is, hiszen ezek szerint
a halottidézés az ősellenség működési területe. Ez esetben azonban
joggal vetődik fel a kérdés: hogyan hangozhatnak el sokszor valósnak tűnő
dolgok az ilyen alkalmakon, amint ebben az esetben is történt, hiszen Saul és
fiai, sőt a nép nagy része is valóban elvesztek? A válasz kézenfekvő: egy
olyan képességekkel rendelkező teremtménynek, mint Sátán, nem jelenthet
gondot a múlt eseményeinek, vagy adott esetben pl. emberek hangjának felidézése
(elég az első bűnesetre gondolni, ahol a kígyót is szóra tudta bírni).
Ami pedig a jövendőt illeti: sokszor még mi emberek is - kellő élettapasztalattal,
a körülmények ismeretében - fel tudunk mérni törvényszerűségeket. Ebben
a helyzetben sem kellett hozzá különösebb előrelátás, hogy egy ilyen idegállapotba
került, a lelkierő igaz forrásától elszakadt király mire lesz képes a másnapi
csatában.
A történet tanulságai tehát messze túlmutatnak egyetlen életút egyetlen
tapasztalatán.
Leleplezik, miként tudja Sátán az ilyen jelenségeknek hitelt tulajdonító,
vagy arra éppen csak kíváncsi embereket félrevezetni, s önmaguk és embertársaik
érdekei ellen felhasználni. Valamint azt is, hogy nem véletlenül vonatkoznak
a legszigorúbb büntetések a bibliában azokra, akik ezeket a praktikákat űzik.
Hiszen ez nem más, mint kacérkodás az ősellenséggel, aki ártó szándékát
sokkal eredményesebben tudja megvalósítani ezen az úton, mint a nyers
fizikai támadás által.
Stramszki István
(Forrás: http://www.biblialap.hu)