Tudjuk pedig, hogy azoknak,
AKIK ISTENT SZERETIK,
minden javukra van. Róma 8:28

 

Más tollából...

 

A lepratelepen 

 

Nekem az a nagy kegyelem jutott a jó Istentől, hogy Romániában, Szilágyballán szolgálhattam az Úr nyáját. Itt tudtam meg, hogy Tikilistyiben van egy lepratelep, ahol nekünk kedves testvéreink vannak. Nagy vágyat éreztem, hogy valamiképpen én is eljuthassak azok közé a testvérek közé. Mert szerettem volna látni, milyen nagy Orvos volt Jézus, aki ezt a nagy betegséget egyetlen szavával meg tudta gyógyítani.

Sok akadállyal kellett megküzdenem, mert eleinte, ha megemlítettem szándékomat, mindenképpen le akartak beszélni róla. Értésemre adták, hogy aki oda betette a lábát, onnan soha többet ki nem jöhet. Ez a tudat engem is aggasztott, de vágyam nagyobb volt, mint a félelmem, így egy napon elindulhattam... Gyö­nyörű tájakon vitt a vonat, míg végre megérkeztünk egy kicsi határszéli faluba, mely egészen a Fekete ten­ger partján volt. Itt felkerestem egy testvérünket, aki bár 4 gyermekes családapa volt, mégis vállalkozott rá, hogy kocsiján elvisz a lepratelepre.

A tikilistyi tábort nagy hegyek veszik körül. A tábor egy szűk völgyben fekszik, messze nem látni egy házat sem. Szinte azt lehet mondani, hogy erre még a madár sem jár. Itt 150 bélpoklos él. Gyönyörű szép patakok, vízesések között vitt az utunk, mikor egy nagy fekete kapu zárta el az utunkat, melynek homlokzatán ható­sági intézkedések voltak olvashatók. Itt álltunk a lepratelep bejáratánál. Az egész tábort tüskés drótkerítés zárta el a külvilágtól. Aki ide, mint beteg lépett be, az innen többé soha ki nem jutott, s nem érintkezhetett a külvilággal. Amikor kocsink befutott a kapun, négy nagy épületet pillantottunk meg. Megálltunk az első épületnél, itt egészségesek laknak. Ezek a telep orvosai és ápolói. Először is ide vezettek, ahol megnézték a tábor megtekintéséről szóló engedélyemet. Azután beszélgetni kezdtem a főorvossal, aki figyelmeztetett a betegekkel való érintkezésre, annak módjára. Aztán beszélgetni kezdtünk magáról a betegségről. Itt tudtam meg, hogy 3 féle lepra van: gümős, foltos és semleges. A gümős a legsúlyosabb. Először csak egy kicsi sze­mölcsféle jelentkezik valamelyik végtagon. Az viszket és folytonosan nő mogyoró, majd dió nagyságura. Végül kifakadáskor nagyon bűzös váladék folyik ki belőle. Aztán az a testrész, amelyen keletkezett ott ma­rad az ágyon, ahol feküdt a beteg. Vannak esetek, amikor a beteg keze, lába esetleg a nyelve rohad le és ma­rad a fekhelyen. A foltos lepra penész színű foltként jelentkezik, s azt sokáig el lehet titkolni, úgy hogy nem is veszik észre, hogy az illető beteg. Később a beteg testrész elrohad és leválik úgy, hogy csak a puszta csontokat lehet látni. A semleges lepra főleg az idegrendszert támadja meg, különösen a fejet, és roncsolja meg úgy, hogy a betegnek leesik a füle, orra, kifolyik a szeme, vagy lerohad a fejbőre a hajjal együtt.

Minden betegnek állandóan nagy fájdalmai vannak. Csak az ad némi enyhülést, hogy állandóan bágyadtak, álmosak, mindig aludni vágynak. Erről ismerik meg kezdetben a leprát. Meg napjainkban sem tudják gyógyítani (abban az időben még nem tudták  gyógyítani, de ma már igen, bár a gyógyszer nagyon drága). Igen sok orvos halt már meg, akik gyógyítással kísérleteztek, mivel ők maguk is áldozatul estek ennek a rettenetes betegségnek. A főorvos figyelmeztetett, hogy a betegekkel való érintkezésnél tartsam be az előírt 4 m távolságot, és ne fogjak kezet velük. Ekkor megkértem őt, hogy a táborban gondozott egyik testvérnek hozott levelet átadhassam, ezért a közeledésért vállalom a felelősséget. Erre engedélyt kaptam. Azután ki­mentünk a telepre, és a második épület felé vettük utunkat. Amint közeledtünk, énekszó ütötte meg a fülün­ket. Kérdésemre az ápoló elmagyarázta, hogy ez a kápolna. Éppen most tartanak istentiszteletet, és a bent lévők énekelnek. Egy kis várakozás után kinyílt az ajtó, szép sorban jöttek ki a betegek. Minden erőmre szükség volt, hogy el ne sírjam magam mikor ezt a szánalmas csoportot megpillantottam. Legtöbbnek csak egy keze, egy lába volt, vagy szeme, orra hiányzott, és csak csontokat láttam az arcából. Azután jött a lelkész, aki hozzám jött és nagy örömmel nézett rám. Itt t.i. a legnagyobb esemény, ha új ember kerül közéjük, mert ezek a betegek teljesen el vannak zárva a külvilágtól. Csak akkor kapnak hírt a kinti állapotokról, ha új beteg kerül közéjük. Azt gondolták, én is új beteg vagyok. Nagy gyötrelem ült arcukra, amikor csalódniuk kellett.

Beszélgetni kezdtünk Danajó lelkésszel, akinek most adtam át a levelet, amit kintről hoztam. Kibeszél­hetetlen öröm volt szívemben, amikor ott álltam egészen közel hozzá. Ő a levél egyik sarkát fogta, én a má­sikat. Így fogtunk kezet. Nagyon boldog volt. Később megtudtam, hogy előttem már járt itt egy misszionárius nő, aki nemcsak így fogta meg a lelkész kezét, hanem kezet fogott vele. Ekkor nagyon elszégyelltem ma­gam, hogy én ezt nem mertem megtenni. Megkérdeztem a lelkésztől, hogyan folyik a táborban a gyülekezeti élet. Itt meg kell említenem, hogy a főorvostól is megkérdeztem, hogy mit hozott a táborba az Evangélium? A hitnélküli orvos azt felelte: ha a világ leghíresebb professzorait hozták volna ide, a betegeken nem segít­hettek volna annyit, mint az Evangélium. Ti talán fel sem foghatjátok, hogy milyen nagy elismerése ez az Evangéliumnak. A lelkész elmondta, hogy már tíz éve van ezen a helyen gyülekezet. Ez alatt a tíz év alatt a 150 emberből 50 lett az Úr Jézusé. Ők maguk építették az imaházat. Ugye ti is csodálkoztok, hogy hogyan építhették ezek a szerencsétlen emberek egy kézzel, egy lábbal, kifolyt szemmel, rothadó testtel az imaházat. Úgy, hogy a szeretet mindenre képes. Ezért épült fel egy ilyen imaház. Ilyen szép épület. Mikor bementem tágas terembe jutottam, ahol szószék, padok, a falakon bibliai mondások voltak, ilyen feliratokkal: “Mindenre van erőm a Krisztusban.” Azután: “Uram, ha akarod, megtisztíthatsz engem”. A szószék felett ez állt: “Mi pedig a megfeszíttetett Krisztust prédikáljuk.” Ekkor eszembe jutott az a sok templom az egészségesek között. Ugyanezeket az Igéket olvastam ott is, és sokszor arra gondoltam, jobb lenne azokat onnan le­venni, mert nem a megfeszített Jézust prédikálják ott. Amikor megkérdeztem, hogyan folyik le ott egy isten­tisztelet, Danajó lelkész elmondta, hogy úgy jönnek össze, mint egy nagy család. Mindenki elmondja, hogy mit cselekedett vele az Úr Jézus. Mindenki beszél arról, hogy mi ragadta meg az ő szívét. Azután az ápoló odasúgta nekem, hogy kérjem meg a lelkészt, énekeljenek valamit az Úr Jézusról, mert nekik énekkaruk is volt. Ezen nagyon meglepődtem és kértem a lelkészt, hogy énekeljenek. Szép renddel felálltak és a lelkész - akinek egy karja volt - felemelte meglevő karját (fél arca is hiányzott), megadta a hangot és felcsendült az ének: “Nagy Isten, mi dicsérünk.” Testvéreim, én még soha nem hallottam így énekelni. Csupa tűz, csupa hódolat, ujjongás volt ez az ének. Én is, aki eddig uralkodtam magamon, hogy ne sírjak, tovább nem bírtam, nem tudtam visszatartani könnyeimet. Nagyon szégyelltem magam, mikor eszembe jutott, hogy szoktuk mi ezt énekelni. Azután új ének csendült fel: “Zengjétek Jézus nagy voltát.” Nem tudom elfeledni, hogyan éne­kelték ezt az éneket. Mi mondjuk, Te Úr vagy, nagy Király, de nem úgy, mint ők. Az ő csonka arcukra kiült a lélek ragyogása. A szemekben tűz csillogott, gyermeki hódolat volt ez az ének. Nem volt ott harmónium, de én mégsem hallottam soha úgy énekelni. Azután meg szóval bátorítottam a testvéreket. Hadd mondjam el nektek, bár ti most nagyon figyeltek, - de nekem még soha nem volt olyan hálás hallgatóságom, mint ott a tikilistyi testvérek. Pedig már sok helyet bejártam, ahol Evangéliumot hirdettem. Kérdeztem, jön-e hozzájuk valamilyen folyóirat? Igen jön, de bár ne jönne, mert a ti lapotok csak szomorúságot okoz nekünk. Ti ilyeneket írtok lapotokba: prédikáció alatt nem szabad aludni, ha az Igét hallgatjátok. Mióta ezt olvastuk, minden nap imaórát tartunk értetek. A világban élő egészségesekért, akik alszanak az istentisztelet alatt. Nagyon szégyelltem magam. Ezek a leprások imádkoznak értünk, egészségesekért, a közömbös hívőkért. Mondd testvér, mióta hinni tudsz, hányszor imádkoztál ezekért a szenvedő leprásokért? Tedd meg, hogy ne legyél langyos szívű gyermeke az Úr Jézusnak, aki meghalt érted, s e világért, hogy te üdvözülj. Azután a lelkésszel elmentünk a tábor szélén lévő temetőbe, ahol a sírok között nyolc aranybetűs feliratú nevet olvas­tunk. Ezek a mi hőseink, mondta a lelkész. Ezek azok az orvosok, akik azért haltak meg, hogy bennünket megmentsenek. Itt nyugszik egy főorvos, aki magába lepra bacilusokat oltott, hogy saját testében tapasztalja ki a lepra elleni mérget. De mielőtt eredményt ért volna el, meghalt. Itt meg egy fiatal orvos nyugszik, aki 28 éves volt, amikor meghalt ebben a betegségben. Könnyes szemmel álltam a néma sírok között és olvas­tam az arany betűket. Szívemben hallottam Jézus szavát: “Nincs senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja az ő felebarátjaiért”. És ekkor ott a sírok között megkérdeztem magamtól: Cserepka János, te oda tudnád adni az életedet ezekért a bélpoklosokért?

    Innen visszatérve a 3. sz. épületbe mentünk, amely olyan szanatóriumféle volt. Itt feküdtek a legsúlyo­sabb betegek, akik már nem tudtak járni. Szép, fehér ágyban feküdtek, egymás mellett. Mikor az egyik ágy mellett elhaladtunk, odaszólt az ápoló az egyik beteghez. hogy emelje fel a fekvő betegről a takarót. Iszonya­tos látvány tárult elém, egy rettenetes élő csont feküdt előttem. Kezei könyöktől lerohadtak, fél mellkasánál csupasz bordák meredtek rám. Fél arcát csak csontok képezték. Egyik szeme is hiányzott. Feje feléről a haj is lerohadt. Az ápoló elmondta, hogy három év óta csak vizes tejjel él. Gondold el azt az állapotot, kedves testvérem, három évig csak vizes tejet inni! Azt is nagy kínok között. Alig bírtam uralkodni magamon e szörnyű látvány miatt. Minden erőmmel igyekeztem, hogy mondani tudjak valamit ezeknek az élő­ halottaknak. Azt kérdeztem, tud-e valamit az Úr Jézusról? Ismeri-e az Urat? Igen, - felelte. Kinek ismeri? ”Tudom, hogy az Úr az én személyes Megváltón az élő Istennek Szent Fia.” Azután még hangosan mondta: ”Ő az én Megváltóm! Tudom, hogy nemsokára elmegyek Hozzá, és akkor nekem is lesz ismét kezem és lá­bam, újra lesznek szemeim, és láthatom az én Uramat, és folyton nézhetem az Ő kedves arcát, aki engem megszabadított a bűn átkától. Így szólt Jézusról ez az én testvérem, aki már 29 éve volt a táborban. Amikor ide került, szép, fiatal asszony volt, négy kicsiny gyermeket és szerető férjet hagyott kint az életben. Szüleitől rokonaitól örökre búcsút vett és ide kellett jönnie erre a szomorú helyre, hogy végleg elfelejtse otthonát, gyermekeit és mindent, amit szeretett. Ez az asszony volt a legbuzgóbb tagja a gyülekezetnek. Általa tértek meg legtöbben Jézushoz. A lelkész elmondta, hogy sok szenvedésen és zaklatáson ment keresztül, amikor megtért, mert a legtöbben gyűlölték, és kegyetlenül bántak vele. Sokszor megverték, rugdosták, bántalmazták azok, akik nem voltak megtérve. Mert a megtéretlen bélpoklosok nagyon kegyetlenek és durvák tudnak lenni. Ez az asszony alázatosan és szelíden tűrt el mindent. Tudom, igen szép koronát fog kapni fenn a Mennyekben nemsokára, mert sok lelket vezetett az Úrhoz. Megkérdeztem, mennyi ideig élhet még? Kb. egy hónapja van még hátra, s azután mehet az ő szeretett Jézusához, akit úgy szeret. A leprát esetleg harminc évig is bírják, de tovább nem. A lelkész, aki mint fiatal ember került ide, 24 évet töltött már itt eb­ben a táborban.

    Az engedélyezett két óra letelt, és nekem búcsúznom kellett. Búcsú perceimet nem tudom elmondani. A tábor összes lakója elkísért a kapuig. Utolsó percig beszélgettünk egymással. Azután becsukódott utánunk a kapu. A csapat bent magasra emelkedett és felhangzott az ének: “Isten velünk, viszontlátásra!” A domboldalon megállítottuk a kocsit, s visszanéztünk az éneklő testvérekre. Én ott a Mennyben akarok találkozni veletek, - kiáltottam vissza. Azután lassan elindultunk hazafelé. Arra gondoltam, hogy én eljöhetek erről a helyről, mert nem vagyok leprás, de kérlek Uram, gyógyíts meg engem, hogy ne legyek leprás lelkileg sem!

    Most röviden elmondom, hogy került a táborba az Evangélium. Annak a határszéli kis falucskának a lelkésze, ahonnan a kocsin jöttünk ide, ez a négy gyermekes családapa méhész volt. Egyik nyáron az erdőbe vitte méhecskéit, s ezek mind beljebb-beljebb repültek. Egyszer csak emberi hang ütötte meg fülét. Kíváncsian indult a hangok után, mert tudomása szerint nem volt a közelben emberi település. Jól bent az erdőben egyszer csak ott volt, ott találta magát egy nagy fekete kapu előtt. Majd megtudta, hogy lepratelep előtt van. Kíváncsian járt a drótkerítés körül és elkezdett énekelni. Az énekhangra előjöttek a betegek, akikkel beszélgetni­ kezdett. Kérték őt, énekeljen nekik még olyan szép éneket. Két nap múlva a betegek kérték az orvost, engedje be hozzájuk az embert. Megnyílt a lelkész előtt a nagy fekete kapu, s ő belépett Bibliával a kezében. Beszélt nekik Jézusról és ott hagyta nekik a Bibliát. Ettől kezdve rendszeresen felkereste a tábort és missziós munkát végzett a betegek közt, akkor már tízen voltak, akik elfogadták a Krisztust. Az Evangélium diadalt aratott. Tíz év alatt 50 ember, vagyis a betegek egyharmada lett az Uré. Megkérlek benneteket arra, hogyha leborultok imádkozni, ne feledkezzetek el a Tikilistyiben élő és szenvedő testvére­kért, akik évek óta imádkoznak értetek.

Én 1948-ban voltam a táborban, de azóta minden nap imádkozom értük, hogy az egész tábor az Úr Jézu­sé legyen. Hiszen azóta nem változott ott semmi, a helyzet ma is ugyanaz, csak 200 km választ el tőlük. Le­het, hogy most is a langyos szívűekért imádkoznak, akik szundikálni tudnak a tanítás alatt. Szeretném, ha ezek a szavak örökké a szívetekben élnének, hogy legyen erőtök legyőzni a közönyt. Emlékezzetek meg ezekről a testvérekről sokszor, akik rettenetes szenvedések között is, forrón szeretik az Úr Jézust.

    Nem lehet azt szavakkal elmondani, milyen iszonyú ez a betegség. Jézuson kívül senki meg nem gyó­gyíthatja. Vannak ott olyan betegek, akik szörnyű fájdalmuk közepette így kiáltanak fel: Istenem, miért te­remtettél embernek! Inkább lettem volna vakond. (Tudvalevő, hogy ezt a betegséget csak ember kaphatja meg.) Inkább földben bujkáló vakond lenne a szerencsétlen, mint ember, ilyen bajjal. Ezért ez a betegség a leghűségesebben a bűn munkáját képviseli. Mi eltávolítjuk az ilyen szerencsétleneket magunk körül, hogy ne lássuk szörnyű pusztulásukat. A testi leprásoktól el vagyunk különítve, de körülöttünk mindenütt lelki leprások vannak. Talán mi magunk is meg vagyunk fertőzve ezzel a rettenetes betegséggel. Lelkünk mélyén, ott bent, halljuk, amint egy hang kiálltja felénk: tisztátalan, tisztátalan.  De Jézus eljött, hogy megtisztítson, meggyógyítson bennünket, akik tisztulni vágyunk bűneinktől. Akik nem akarunk ilyen rettenetes nyomornak áldozatai lenni lelkünkben.

Testvéreim! Akarjuk mi is, hogy Jézus megtisztítson bennünket minden lelki tisztátalanságtól! Rajta kívül nincsen senki, aki meggyógyíthatna, megtisztíthatna!  

(Cserepka János)

Vissza a főoldalra